Kiedy piętnastolatek pociągnął za sznurek mojego stanika od tyłu w parku wodnym, początkowo nie poczułam, jak materiał się ze mnie zsuwa, ale raczej wzrok mojej wnuczki. Nóri stał obok mnie w basenie dla dzieci, patrząc, jak koledzy chłopca się ze mnie śmieją. Złapałam go za stanik i uderzyłam go w twarz. Dziesięć minut później mój mąż położył ten sam stanik na biurku ochrony i powiedział: „Przeproś chłopaka. Nie ośmieszaj mnie przed ludźmi”. Nie wiedziałam wtedy, że zmuszę Nóri do kłamstwa również w domu.
Mam pięćdziesiąt sześć lat. Mam na imię Éva. Mój mąż ma na imię Laci. Moja wnuczka, Nóri, ma sześć lat. Moja córka, Réka, pracuje w aptece, często do późnych godzin nocnych, więc Nóri jest z nami prawie w każdy weekend. Tego dnia poszłam do parku wodnego w Szolnok właśnie ze względu na nią. Tydzień temu mówiła, że chce iść na „basen z łodzią”, a ja myślałam, że spędzimy prosty, rodzinny dzień.
Rano wyjęłam z torby nowy kostium kąpielowy. Był ciemnoniebieski, bez zbędnych ozdóbek, bez głębokiego dekoltu, bez młodzieńczego szaleństwa. Jej top był zawiązany na szyi i plecach białym sznurkiem. Zawiązałam go porządnie, a potem ponownie sprawdziłam w lustrze, czy się nie poluzował.
Laci podeszła do drzwi łazienki i powiedziała: „Dobrze. Kto by tam na ciebie patrzył?”.
Nie odpowiedziałam. W wieku pięćdziesięciu sześciu lat wiele takich zdań umyka uwadze, tylko nie psuj sobie dnia. Zwłaszcza że Nóri już biegała po korytarzu z dmuchanym kółkiem, krzycząc, że dzisiaj „będzie rybką, tylko uważaj”.
Az élményfürdőben nagy volt a zaj. Sor a jegypénztárnál, gyerekek karúszóval, vizes papucsok csattogása a kövön, klórszag és olcsó kávé illata. Laci rögtön azt mondta, ő leül a nyugágyaknál. „Figyelek a táskákra”, morogta. Tudtam, mit jelent ez: ül majd a telefonján, és úgy tesz, mintha ő is részt venne a napban.
Nóri berángatott a gyerekmedencébe. Ott nekem derékig ért a víz. A hátánál tartottam, és próbáltam megtanítani, hogyan feküdjön fel a vízre.
„Ne kapaszkodj belém. Csak vegyél levegőt”, mondtam neki.
„Veszek”, felelte, de közben úgy markolta a karomat, mintha mindjárt elúsznék előle Afrikáig.
A medence szélén kamasz fiúk tébláboltak. Látszott, hogy unatkoznak. Fröcsköltek, lökdösődtek, bemásztak oda, ahol kicsi gyerekek, anyák meg nagymamák voltak. Az egyik magas fiú, olyan tizenöt éves forma, vizes hajjal a szemébe lógva, már kétszer is túl közel jött.
Arrébb mentem. Ő megint ott termett.
Először azt gondoltam, hát kamaszok, hülyék, mit várjon tőlük az ember. Aztán meghallottam, ahogy az egyik barátja odaszól: „Na, mered vagy nem?”
Hátrafordultam, de a fiú már úgy tett, mintha máshová nézne.
Egy perc múlva mögém került.
A rántás éles volt. Nem véletlen könyök, nem hullám, nem játék. Úgy meghúzta a zsinórt, hogy a felsőm lecsúszott. Egyik kezemmel még el tudtam kapni az anyagot a mellkasomnál. A másikkal megfordultam.
A fehér zsinór ott volt az ujjai között.
A barátai felröhögtek. Ő is. Nem zavartan, nem bűnbánóan, nem úgy, hogy „jaj, véletlen volt”. Egyenesen rám nézett, és várta, hogyan pirulok majd el.
Azonnal megütöttem.
Tenyérrel az arcára. Erősen. Szép szavak nélkül, gondolkodás nélkül.
Hátratántorodott, az arcához kapott, és úgy ordított, mintha őt vetkőztették volna le mindenki előtt. Odarohant az anyja. Aztán az apja. Az anyja rögtön üvöltött: „Mit művelt a fiammal?” Az apja az ujjával bökdösött felém, és a rendőrséggel fenyegetőzött.
Én még mindig a vízben álltam, és két kézzel fogtam a fürdőruhám felsőjét. A törölközőm a nyugágyon volt, vagy öt méterre. Nóri ott állt mellettem, kicsin, vizesen, a hasán a karikával, és a kezemet nézte.
„Meghúzta a fürdőruhám zsinórját”, mondtam.
„Ne találjon ki ilyeneket”, vágta rá az anyja. „Tizenöt éves.”
„Pontosan”, mondtam. „Nem három.”
Laci nem jött oda azonnal. Amikor megláttam a medence szélén, majdnem megkönnyebbültem. Azt hittem, mellém áll, ad egy törölközőt, és azt mondja nekik, hogy fogják be. Nem hősködni kellett volna. Csak ott lenni mellettem.
Rám terítette a törölközőt, és a fülembe sziszegte: „Csak most ne kezdd el. Itt vannak az emberek.”
Ez rosszabbul ütött, mint az a rántás.
Odajött a biztonsági őr. Egy fiatal úszómester, egy nő az irodából, meg még egy férfi fehér pólóban. A kamasz anyja azt kiabálta, hogy én megütöttem egy gyereket. Az apja azt hajtogatta, hogy a sógora ügyvéd Kecskeméten. Maga a fiú mögöttük állt, már nem nevetett, de úgy nézett rám, mintha én rontottam volna el a szombatját.
Azt mondtam az őrnek: „Nézzék meg a kamerát. Hátulról jött oda, és meghúzta a zsinórt. Ott mindennek látszania kell.”
Az irodás nő bólintott. „Asszonyom, kérem, jöjjenek be az irodába. Mindenki.”
Kimásztam a vízből, és a törölközőt a mellkasomhoz szorítottam. Nóri jött utánam mezítláb, a karikát a kezében cipelve. Laci megfogta a vállát, és azt mondta: „Maradj itt. A nagyi most végképp elront mindent.”
Megálltam.
„Mit mondtál?”
Rám se nézett. „Éva, elég legyen. Egy idióta miatt most rendőrség, feljelentés, szégyen lesz. Kérj bocsánatot, aztán hazamegyünk.”
„Majdnem levetkőztetett az unokám előtt.”
„Gyerek még.”
Ránéztem a kezemben lévő fehér zsinórra. Ki volt nyúlva, vizes volt, a végén egy apró szálhúzódással. Reggel én kötöttem meg azt a csomót. Most meg a férjem úgy beszélt, mintha én oldottam volna ki, és én csináltam volna műsort.
Az iroda hideg volt a légkonditól. Egy műanyag széken ültem, a fürdőruhám felsője pedig a biztonsági pulton hevert, mint valami koszos rongy. A fiú anyja rögtön azt mondta: „Bocsánatot kell kérnie Mátétól. Ő még gyerek.”
Megkérdeztem: „És ő kitől kér bocsánatot?”
Az apa elvigyorodott. „Egy viccért?”
Felálltam. A törölköző lejjebb csúszott, újra a mellemhez kaptam. „Engem nem fogdosnak viccből. Ennyi.”
Laci megfogta a könyököm. Nem fájdalmasan, csak úgy, hogy visszaültessen.
„Engedj el”, mondtam.
Elengedett. De az arca megkeményedett.
Az adminisztrátor azt mondta, megnézik a felvételt, és majd keresnek minket. Addig arra kértek, menjünk haza. A fiú családjának is mennie kellett. Az anyja még a kijáratnál is azt kiabálta, hogy „veszélyes nő” vagyok. Én meg a kocsi mellett álltam, papucsban, a vizes fürdőruhával a nyári ruha alatt, és olyan erősen szorítottam azt a fehér zsinórt, hogy nyoma maradt a tenyeremen.
Az autóban Laci vagy negyedóráig hallgatott. Nóri hátul ült, sárga kacsás törölközőbe bugyolálva. Nem kérte a mesét, nem kérdezett fagyiról. Csak gyűrögette a törölköző szélét.
Aztán Laci megszólalt: „Elég lett volna kiabálni.”
Felé fordultam.
„Mi?”
„Minekutána kellett megütni? Az apja most majd balhét csinál. Tudod, hogy megy ez nálunk. Meghurcolnak minket.”
„Hátulról levetkőztettek az unokám előtt.”
„Értem én.”
„Nem. Nem érted.”
Rácsapott a kormányra. „Éva, az isten szerelmére. Nem mondom, hogy a fiú jól tette. De te felnőtt nő vagy. Gondolkodni kell.”
